2014. február 11., kedd

Harmadik lépés

Sétáltam hazafelé, gondolataimba mélyedve. Vajon látom még? Egyáltalán milyen bandában zenélhet? Feltétlenül utána nézek majd a neten… Elkezdett esni. Az orromra esett hideg csepp megzavarta az eszmefuttatásomat. Nem is néztem, merre járok, csak sétáltam a megszokott úton. Észre sem vettem, hogy már a bejárati ajtó előtt lépdelek.

            Anyám kitárt karokkal fogadott. Ő a lelkendezős emberek közé tartozik, akit egy jó hír vagy esemény hetekig felvillanyoz, de emellett nagyon akaratos is. Sejtelmem sem volt, hogy ma is ilyen alkalom van. Míg rángattam le magamról a dzsekimet és cipőimet, ő már a mondandóját fújta.
- Emma! Apáddal megtaláltuk a neked való műsort! – és rángatott a nappaliba. Letuszkolt apám mellé a kanapéra, majd bekapcsolta a tv-t. Egy felvett adást kezdett tekerni, míg egy bizonyos stúdiós felvételhez nem ért. Azonnal el is indította.

Egy hatalmas szív volt a stúdió közepén, egy magas szőke, túlöltözött alakkal, aki valószínűleg a műsorvezető volt. Percekig mesélt a szerelem fontosságáról, a barátságról, és hogy mennyire szerencsések az ide felvételt nyert versenyzők, mert egy bizonyos One Direction banda tagjával is találkozhatnak majd. Mindezt főzéssel egybekötve.

Anyámra néztem, majd ismét a rózsaszín mappát szorongató ürgére. Az arcomon a grimaszok meglepődöttségből átváltottak megvetéssé.
- Tudod, hogy nem tudok főzni! Még egy pirítóst sem tudok elkészíteni, mert odaégetem… - próbáltam tudtára adni az ellenvetésemet. Apám eközben nyugodtan lapozgatta mellettem az újságot. Egészen addig, míg anyám ki nem kapcsolta a készüléket.
- Kislányom, egészen idáig arra vártunk, hogy majd hazaállítasz egy számodra fontos fiúval. De 19 évesen még nem tettél ilyet. Ezért anyád a kezébe vette a dolgokat. – azzal felállt és elindult a konyha felé. Számára itt lezárult a téma, vagyis kötelezően részt kell vennem anyám tervében, mindegy is mi az. Az említett bajkeverő összecsapta a két tenyerét, majd csillogó szemekkel felém hajolt.
- Hajnalban kelünk, megyünk a fodrászhoz, kozmetikushoz és holnap után utazol a csatornához válogatásra. – majd mosolyogva a kezembe tömött egy borítékot. Sóhajtozva a szobámba indultam. Ledobtam magam az ágyra, és kibontottam a csomagot. Mikor a sorokat olvastam akaratlanul is felültem az ágyon.
A képeken egy ismerős arc virított rám, egyik szőke bandatársával együtt.
A leírás alapján Niall keres egy kedves és talpraesett randipartnert barátjának, Harrynek, aki jelen pillanatban egyedül van. Mindezt egy felkapott adás keretében.
Hátra hőköltem. Mintha egy piacon lennének, és válogatnának a kínálatból. És a legjobb, hogy a szüleim beneveztek… Hörögve feküdtem le aludni, közben az agyam egyfolytában kavargott: mondja meg nekem valaki, milyen kozmetikus nyit ki hajnalban?!...

A válasz másnap reggel fogadott. Anyám gyerekkori barátnője, Mary kozmetikus. Így mikor meghallotta szülőm elméletét a boldogságomról, azonnal kinyitotta az üzletet reggel 7 órakor. Mary… Kicsikként nem szerettem, mivel már akkor sem volt túl szép nő, de főleg az orrán éktelenkedő nagy bibircsók miatt. Ma már tudom, hogy ez az egyik vonzereje, 45 évesen is pasimágnes. Persze a szőrtelenítés közepette is egy újabb áldozatáról áradozott, és nem is igazán figyeltek oda, mi fáj, mi nem fáj nekem...

Két napig tartó szülői kínzás után apám kidobott a stúdió előtt, pontban reggel 8 órakor. A bejáratnál pár lány fogadott, mindegyikük a tükörben bámulta magát, vagy a másikra vágott fancsali képet. Köszönésképp felemeltem a kezem, majd előkotorásztam egy tigrisekről szóló könyvet a táskámból. A hátam közepére sem kívántam egyik lányt sem, főleg nem ilyen korán, reggeli nélkül. Nem figyeltem nagyon, mi történik körülöttem, egyszer csak egyedül maradtam. Egy kar lendült át a vállamon, és a hozzá tartozó szenvtelen alak belemászott a képembe.
- Nocsak, te hogy kerülsz ide? Csak nem a randiműsor miatt jöttél? – vigyorgott rám azzal az ismerős idegesítő képpel. Kihúzta a gyufát, eltoltam.
- Anyám ötlete volt. – próbáltam menteni magam, mert annyira letaglózott a mosolya. Nem is értettem, hogy lehetséges ez. Idegességemben a többieket kerestem a tekintettemmel, majd a főzésre gondoltam. Rögtön visszatért a józanságom.
- Megkeresem a többi versenyzőt. – azzal elindultam, de visszanéztem felé, ahogy távolodtam. Megrémültem, mert még soha nem történt velem ilyen. Még senki miatt nem dobbant megy így a szívem a mellkasomban…

            Míg felzárkóztam a többiekhez, szép lassan megnyugodtam. Mély lélegzetet vettem, és higgadtan végiggondoltam a történteket. Még mindig nem értettem a zavaromat és az idegességemet, amit miatta éreztem. Míg megkaptam a műsor leírását, addig ezen agyaltam. A végén konokul eldöntöttem, hogy csak valami rossz megérzés lehet, egy rossz ómen. Elvégre az egész helyzetet nem kértem, csak egyszerűen belecsöppentem.

2014. február 2., vasárnap

Második lépés

Teltek a napjaim, a szokások ütemben. Semmi sem változott, én irányítottam, és csak a könyv jelenléte az asztalomon utalt a megtörtént eseményre. Egy hét után úgy éreztem meg sem történt, csak kidobtam a pénzt egy könyváruházban egy idegen és számomra érdektelen papíráruért...

Aztán eltelt a két hét, és csekély izgalommal mentem nagybátyám antikváriumába dolgozni. Teltek az órák, míg elérkezett a zárás perce. Csak fogtam a kezemben a kulcsokat, és kezdtem úgy érezni, hogy tényleg csak beképzeltem az idegesítő srácot és a szavait. Haza indultam, de valamiért nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Miért érdekel engem ez a pimasz alak? Semmit sem tudok róla és teljesen az ellentéte mindannak, ami tetszik egy fiúban. A csendes, okos és szolid srácokat kedvelem, azokat, akik egy napos délutánon a kávézóban ücsörögnek és könyveket bújnak. Velük el tudok beszélgetni, nem fognak olyat mondani, amit nem értek, nem fognak megbántani és udvariatlanok sem lesznek velem. Ráadásul a göndör hajú srácok sem tetszenek, szerintem a legjobb frizurák a 3 centiméter alattiak egy srácnak. Míg ezeket gondoltam át egy alak rántott be a sarkon egy sötét zugba az egyik társasház mögé. Dühömben a Karácsonyi ének című könyvvel kezdtem el ütni, és közben ordítottam vele:
- Te perverz disznó! Mit képzelsz magadról! Valaki! Segíts… - de több nem fért ki a számon, mert befogta a bal kezével, míg a jobbal lefogott teljesen. Túl erős volt hozzám.
- Én vagyok az! Csak pár lány követett, hát elbújtam. Ne kiabálj, mert megtalálnak! – majd közelebb hajolt hozzám. Mikor látta, hogy felismertem elengedett. És mintha egy perccel ezelőtt nem történt volna semmi, hirtelen vigyorogni kezdett.
- Megtaláltad? Égre, földre kerestem, és te két hét alatt meg tudtad szerezni? Nagyon ügyes kis eladólány vagy! – majd felém küldött egy szikrázó mosolyt. Persze ezzel cseppet sem azt érte el, amit szeretett volna, mert belül valami forrongani kezdett bennem.
- Egy antikváriumban dolgozom, nem eladó vagyok. Nem tudod mi a különbség a két üzlet között?! Az egyikben megveszed az új könyveket, a másikban használt tárgyakat szerezhetsz be… - majd felé küldtem egy gyilkos tekintetet, de ez sem vette el a kedvét a vigyorgástól. Dühösen kezébe nyomtam a könyvet.
- Tartozol £4.86-al…  - tartottam felé a kezem. Meglepte a modorom, de el is felejtette rögtön, mivel hangokat hallottunk. Kilesett a fejem fölött, behúzta a nyakát, és megkérdezte:
- Van kedved meginni velem valamit? – pislogott felém. Ez meglepett, hisz az előbb nem voltam vele valami kedves.
- Rendben, de csak egy colát iszom. – Ahogy elindultunk végig nyújtogatta a nyakát és körbe körbe nézett, idegesnek tűnt. Úgy éreztem gonosz voltam vele, így a pillanatnyi haragom oszladozni kezdett.
- Miért ilyen későn értél ide? Az üzletet már fél órája bezártuk.
- Sajnálom, de közbejött valami. – Mosolygott felém ismét. Ez kezdett furcsa lenni. Hogy tud valaki ennyit mosolyogni? Még a gondolataim e körül forogtak két sikításra lettem figyelmes, majd ő megragadta a karom, és berángatott a közelben lévő üzletbe, majd elbújt az egyik sor mögött. Az utcán a valószínűleg korábbi lányok futkostak fel-alá, és a nevét kiáltozták. Ekkor jöttem rá, hogy csak azért kellettem, nehogy letámadják őt. Lassan odasétáltam elé.
- Mit is mondtál, miért követnek azok a lányok? – húzódott a szemöldököm magasabbra.
- Ők a rajongóim. Néha előfordul az ilyesmi velem. – sandított rám. Sóhajtottam. Hogy sikerült nekem találkozni egy ilyen zűrös alakkal? Míg a kasszához sétálva vettem egy üdítőt, ő egyre lejjebb hajolt a sor mögött, mintha valami kis bogár lenne. Ettől hirtelen nagyon elégedettnek éreztem magam, majd megkérdeztem az eladót, használhatnánk-e a vészkijáratot.

Miután sikeresen kiszöktünk az üzletből a parkoló felé vettük az irányt, ahol végre megkaptam a könyv árát.
- Miféle bandába tartozol te, hogy sikoltozó lányok rohangálnak utánad?  - fogtam meg a kérdéssel, mire ismét egy mosolyt kaptam válaszul. Kezdett nagyon idegesíteni ez a bájmosoly tőle.
- One Direction a neve. Nem hallgatsz mai zenét? – majd kivette a colát a kezemből, és ivott belőle. A szemeim kidülledtek, kikaptam a kezéből az üveget.
- Idegenek nem ihatnak az üvegemből! Mi van, ha összeszedek tőled valamit? – torkoltam le, majd lezártam az üveget. Ő persze mérhetetlenül jól szórakozott ezen is. Kezdtem unni, hogy folyton kinevet, bármit mondok. De túltettem magam rajta és válaszoltam a feltett kérdésére.
- Nem szokásom rádiót hallgatni, nem érek rá. De nem lehettek olyan nagy szám a bandáddal, ha nem hallottam rólatok. – vágtam oda epésen, mire felém fordult és közelebb hajolt.
- Nem vagyunk híresek? – húzta fel a szemöldökét. Talán majd győződj meg róla egy koncerten. – Kinyitotta a kocsija ajtaját és intett felém a könyvvel.
- Kösz a könyvet, talán még majd találkozunk. Tényleg, mi is a neved? – Ez engem is meglepett. Ő már bemutatkozott nekem, én pedig még nem, sőt eszembe sem jutott. Faragatlanak tűnhettem a szemében, így gyorsan kijavítottam a hibámat.
- A nevem Emma O’Neill.

            Így váltunk el. Semmi különlegesség, semmi érdekesség, csak két idegen, akik megtudták egymás nevét. Mégis miért írtam korábban, hogy megváltoztatta az életem? Nos, ez a következő találkozásunkkor lett biztossá. Ami nem is volt olyan messze, mint gondoltam volna valaha…