Pár
hete a fürdőkádban ültem, szórakozottan fújkáltam a habot és közben a fényfüzér
színeit nézegettem. Az eltelt napon cikáztak a gondolataim. Valahogy nem
hagyott nyugodni az a pár csintalan szem és a rakoncátlan hajfürtök. Bárhova
néztem, mindig feltűntek a szemem előtt, és akaratlanul is mosolyra
fakasztottak. Nem értettem miért, miért ragadott meg ennyire?
Nálam minden nap
ugyanúgy zajlik. Felkelek, megreggelizem a 23 éve boldogan turbékoló
szüleimmel, kicsit fújolok rájuk, majd elsétálok a negyed órára található Film
akadémiára, ahol jelenleg elsős évemet töltöm. Végig ülöm az előadásokat és
utána a nagybátyám antikváriumában dolgozom vacsoraidőig. Ebben semmi érdekes
nincs, az életem teljes nyugalomban, érdektelen napokkal halad, soha semmi
különleges nem zavarja meg a perceimet. Ezért volt annyira meglepő ez a napom.
Még mindig meglep, mennyire megváltoztatta a megszokott csendes életemet.
Egyetlen ember, a tekintetével, a megjelenésével és a szavaival. Egyszerűen
képtelen vagyok azóta is kiverni a fejemből a pimaszságát. De mégis, valahogy
kíváncsivá tett… Valahogy várom, hogy majd újra beszéljünk…
Teljesen
átlagos őszi nap volt: a levelek szépem hullottak a fákról, az idő kellemesen
meleg volt és az emberek az utcán a kávézókban ücsörögtek. Én szokásomhoz híven
egy nagymacskákról szóló tudományos könyvet olvastam az antikváriumban a
pénztár mellett. Soha senki nem szólított meg, nem zavartak, az emberek
csendesen válogattak a könyvek között, mint egy könyvtárban. Nem sokkal később
egy ismeretlen napszemüveges srác lépett hozzám, és egyáltalán nem foglalkozva
az elfoglaltságommal egyszerűen leszólított:
- Helló, a
Karácsonyi ének című könyvet keresem Charles Dickens-től. – majd elejtett egy vigyort.
Hirtelen csak pislogni tudtam. Letettem a könyvet és vártam a folytatást, mert
nem hittem el, hogy így letámad amint belépett az ajtón. Persze még mindig
mosolygott, majd megismételte a mondandóját, kicsit hangosabban, hátha süket
lennék.
- A Karácsonyi ének
című könyvet szeretném megvenni. Segítenél nekem? – majd ismét vigyorgott, de
ehhez pimaszul lejjebb húzta a szemüvegét és rám kacsintott. Tátva maradt a
szám. A fejemben egy mondat kezdett el egyre hangosabban cikázni, majd szinte
üvöltött belülről. „Hogy lehet valaki ilyen piperkőc?!” Persze mivel jól nevelt
és kedves lány vagyok, udvarias voltam vele.
- Ezt a könyvet nem
ismerem. Sajnálom. Talán a két saroknyira lévő könyváruházban kellene
érdeklődnöd. – majd emeltem volna fel a könyvemet, mire finoman egy kézzel
letolta az asztalra. - Már vagy 20 üzletet végig jártam, és mindenhol titeket
ajánlottak, mert régi könyvet szeretnék belőle, nem újat. Mindenképp kell nekem
ez a könyv, meg tudnátok szerezni nekem? – közben levette a napszemüvegét,
és az kockás ingje gallérját is lejjebb hajtotta. A szemembe nézett, és pimasz
fény csillant meg rajtuk.
- Egy barátomat
szeretném féltékennyé tenni, és mindenképp ez a könyv kell. Persze, egy ilyen
okos lánynak, mint te nem lehet akadály… - azzal megejtett egy újabb vigyort. A
szám is tátott maradt tőle. Ez a srác elképesztően szemtelen, de képtelen
voltam melegebb éghajlatra küldeni. Csak néztem, ahogy mosolyog, a szemei
csillogtak és a göndör haja lágyan körülölelte a makulátlan arcát. Persze mikor
látta, hogy nem jutok szóhoz, folytatta a hadműveletet ellenem…
- Akkor kb. két hét
múlva újra jövök majd, kérlek addig szerezd meg nekem a könyvet, és tedd félre
Harry Styles néven. Köszi! – majd feltette a napszemüvegét, intett és távozott.
És én azóta is ezen a pár percen agyalok… Mérhetetlenül pimasz és mégis kedves
volt. És fogalmam sincs miért, de elkezdtem neki nyomozni a könyv után.
Sikerrel. És várom majd, hogy újra jöjjön. De magam sem értem, miért…
Kiszálltam a kádból, megtörölgettem a hosszú hajamat, majd a szobámba indultam.
Mikor beértem az íróasztalomra nézve a keresett könyvre bámultam. Vajon miféle
változást rejtegethet még nekem ez a könyv? Kinek szánja?...
