Aztán eltelt a két hét, és
csekély izgalommal mentem nagybátyám antikváriumába dolgozni. Teltek az órák,
míg elérkezett a zárás perce. Csak fogtam a kezemben a kulcsokat, és kezdtem
úgy érezni, hogy tényleg csak beképzeltem az idegesítő srácot és a szavait.
Haza indultam, de valamiért nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Miért
érdekel engem ez a pimasz alak? Semmit sem tudok róla és teljesen az ellentéte
mindannak, ami tetszik egy fiúban. A csendes, okos és szolid srácokat kedvelem,
azokat, akik egy napos délutánon a kávézóban ücsörögnek és könyveket bújnak.
Velük el tudok beszélgetni, nem fognak olyat mondani, amit nem értek, nem
fognak megbántani és udvariatlanok sem lesznek velem. Ráadásul a göndör hajú
srácok sem tetszenek, szerintem a legjobb frizurák a 3 centiméter alattiak
egy srácnak. Míg ezeket gondoltam át egy alak rántott be a sarkon egy sötét
zugba az egyik társasház mögé. Dühömben a Karácsonyi ének című könyvvel kezdtem
el ütni, és közben ordítottam vele:
- Te perverz disznó! Mit képzelsz magadról! Valaki! Segíts…
- de több nem fért ki a számon, mert befogta a bal kezével, míg a jobbal
lefogott teljesen. Túl erős volt hozzám.
- Én vagyok az! Csak pár lány követett, hát elbújtam. Ne
kiabálj, mert megtalálnak! – majd közelebb hajolt hozzám. Mikor látta, hogy
felismertem elengedett. És mintha egy perccel ezelőtt nem történt volna semmi,
hirtelen vigyorogni kezdett.
- Megtaláltad? Égre, földre kerestem, és te két hét alatt
meg tudtad szerezni? Nagyon ügyes kis eladólány vagy! – majd felém küldött egy
szikrázó mosolyt. Persze ezzel cseppet sem azt érte el, amit szeretett volna,
mert belül valami forrongani kezdett bennem.
- Egy antikváriumban dolgozom, nem eladó vagyok. Nem tudod
mi a különbség a két üzlet között?! Az egyikben megveszed az új könyveket, a
másikban használt tárgyakat szerezhetsz be… - majd felé küldtem egy gyilkos
tekintetet, de ez sem vette el a kedvét a vigyorgástól. Dühösen kezébe nyomtam
a könyvet.
- Tartozol £4.86-al… -
tartottam felé a kezem. Meglepte a modorom, de el is felejtette rögtön, mivel
hangokat hallottunk. Kilesett a fejem fölött, behúzta a nyakát, és megkérdezte:
- Van kedved meginni velem valamit? – pislogott felém. Ez
meglepett, hisz az előbb nem voltam vele valami kedves.
- Rendben, de csak egy colát iszom. – Ahogy elindultunk
végig nyújtogatta a nyakát és körbe körbe nézett, idegesnek tűnt. Úgy éreztem
gonosz voltam vele, így a pillanatnyi haragom oszladozni kezdett.
- Miért ilyen későn értél ide? Az üzletet már fél órája
bezártuk.
- Sajnálom, de közbejött valami. – Mosolygott felém ismét.
Ez kezdett furcsa lenni. Hogy tud valaki ennyit mosolyogni? Még a gondolataim e
körül forogtak két sikításra lettem figyelmes, majd ő megragadta a karom, és berángatott
a közelben lévő üzletbe, majd elbújt az egyik sor mögött. Az utcán a
valószínűleg korábbi lányok futkostak fel-alá, és a nevét kiáltozták. Ekkor
jöttem rá, hogy csak azért kellettem, nehogy letámadják őt. Lassan odasétáltam
elé.
- Mit is mondtál, miért követnek azok a lányok? – húzódott a
szemöldököm magasabbra.
- Ők a rajongóim. Néha előfordul az ilyesmi velem. –
sandított rám. Sóhajtottam. Hogy sikerült nekem találkozni egy ilyen zűrös
alakkal? Míg a kasszához sétálva vettem egy üdítőt, ő egyre lejjebb hajolt a
sor mögött, mintha valami kis bogár lenne. Ettől hirtelen nagyon elégedettnek
éreztem magam, majd megkérdeztem az eladót, használhatnánk-e a vészkijáratot.
Miután sikeresen kiszöktünk az üzletből a parkoló felé
vettük az irányt, ahol végre megkaptam a könyv árát.
- Miféle bandába tartozol te, hogy sikoltozó lányok
rohangálnak utánad? - fogtam meg a kérdéssel,
mire ismét egy mosolyt kaptam válaszul. Kezdett nagyon idegesíteni ez a
bájmosoly tőle.
- One Direction a neve. Nem hallgatsz mai zenét? – majd
kivette a colát a kezemből, és ivott belőle. A szemeim kidülledtek, kikaptam a
kezéből az üveget.
- Idegenek nem ihatnak az üvegemből! Mi van, ha összeszedek
tőled valamit? – torkoltam le, majd lezártam az üveget. Ő persze mérhetetlenül
jól szórakozott ezen is. Kezdtem unni, hogy folyton kinevet, bármit mondok. De
túltettem magam rajta és válaszoltam a feltett kérdésére.
- Nem szokásom rádiót hallgatni, nem érek rá. De nem
lehettek olyan nagy szám a bandáddal, ha nem hallottam rólatok. – vágtam oda
epésen, mire felém fordult és közelebb hajolt.
- Nem vagyunk híresek? – húzta fel a szemöldökét. Talán majd
győződj meg róla egy koncerten. – Kinyitotta a kocsija ajtaját és intett felém
a könyvvel.
- Kösz a könyvet, talán még majd találkozunk. Tényleg, mi is
a neved? – Ez engem is meglepett. Ő már bemutatkozott nekem, én pedig még nem,
sőt eszembe sem jutott. Faragatlanak tűnhettem a szemében, így gyorsan
kijavítottam a hibámat.
- A nevem Emma O’Neill.
Így váltunk
el. Semmi különlegesség, semmi érdekesség, csak két idegen, akik megtudták
egymás nevét. Mégis miért írtam korábban, hogy megváltoztatta az életem? Nos,
ez a következő találkozásunkkor lett biztossá. Ami nem is volt olyan messze, mint
gondoltam volna valaha…
Annyira király ez az antikvárium, hogy nagyon! Édi. Jól néz ki.
VálaszTörlésItt közben lerövidítem, mert üzenetben küldtem el a nagyrészét.
Szóval Harry. Nem is olyan beképzelt, bár nekem kicsit Bereckis volt ez a "nézd meg egy koncertünket" rész:D
Hihetetlen, hogy Emma képes volt időhiányra hivatkozni. Egy antikváriumban dolgozik. Egész nap semmi dolga:D De hiszen ezért is olvas annyit.
Meg ez a kólás megjegyzés.
Hahó Emma! Ő Harry Styles!! Bármit is kapsz el tőle, milliókért tudod majd elpasszolni, ne parázz!:DD
~xx
Szia! Most találtam a blogod nagyon tetszik .Kíváncsi vagyok hogy mi lesz siess a kövi résszel! <3 <3
VálaszTörlésÓ nagyon köszönöm, igyekszem, és hamarosan kiteszem a következő részt. :)
VálaszTörlésAnnie: még nem tudja, ki Harry Styles... Hiszen mondta, mennyire elmaradott lány. Mintha nem is a 21. században élne. De igyekszik ő!
Virág: köszönöm. Sietek vele. :)